Tanulmány az utazásról és az első napokról

Indulás napján hajnalban keltem, hiszen 6 órakor indultunk a neves Sajó utcából autóval meghódítani új hazámat, Hollandiát. Az út tokostól-vonóstul 14-15 óra volt. Mivel megálltunk egy éjszakára Nürnberg-be, ezért vasárnap 17:00 környékén kopogtattam jövendőbeli otthonom bejáratán, ahol egy meglehetősen szláv arcú szőke lány (Julia (RUS), jellemzést lásd a Tanulmány a Trumanlann-ról és Utrecht-ről című cikkben) nyitott nekem ajtót. A következő párbeszéd hangzott el közöttünk:

-          Hi! I’m Tekla, the new trainee from Hungary. It’s so nice to meet you. Is it the Trumanlaan trainee flat?

-          Where is your AIESEC contact? Hee?

Természetesen a pozitív hozzáállást demonstráló széles mosoly ekkor még levakarhatatlan volt a pofázmányomról. Engem nem riaszt el egy ruszki hadsereg sem innen, mondtam el magamnak körülbelül 50.000-szer a gardróbéban a táskáimon ülve.

                Később megérkezett két AIESEC-es lány, akik már jóval kedvesebbek és aranyosabbak voltak, sőt be is mutatkoztak az első találkozás örömére. Vagyis Lisanne és Flo köszöntött engem, és adott át egy nagy szeretetcsomagot, sörrel, édességgel, zászlóval és egy SIM-kártyával.

                Az első napok elég lazán teltek; hétfőn egy másik lakótársammal Wojtek (POL), aki szintén új volt, bementünk Utrecht Centraal-ba körül nézni kicsit, láttam minden, ami fontos: a Dómot, kirakati urvát, Coffee shopot…

                Kedden az ügyintézésé volt a főszerep: elmentünk a helyi önkormányzatnál, feltöltöttem a SIM-kártyám, voltunk az AIESEC irodában, ééééés megvettem az új biciklim.

                A neve: Attila, bár kicsit feminin, mégis kedves jószág. Megvan mindenene, amit csak elvárhatnék itt 80 Euróért; 2 kerék, ülés, kormány. Attiláról tudni kell, h alig rozsdás, van két mutatós, ám nem működő lámpája (itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy újra megköszönjem Hódi Úr szponzorációját, a lámpák kiválóan működnek, bár minden holland röhög rajta…), mind két féke többnyire operál, és márkáját tekintve pedig Gazelle. A színét a véres fosáshoz tudnám hasonlítani (bocs, Anya!)

                Tulajdonképpen Attilával én nagyon jól jártam, ez egy nagyon jó minőségű és olcsó kerékpár volt a piacon. Alapvetően itt mountain bike-ot vagy országúti kerékpárt nem lehet látni, mindenki „újrahasznosított”, kicsit vagy nagyon leamortizált szerkezettel cirkál ész nélkül. Igen, ész nélkül, ugyanis itt a közlekedésben egy szabály van, amt nagyon gyorsan megértettem és magamévá tettem: A BICIKLISNEK MINDIG ELSŐBBSÉGE VAN!

Mehetsz te szemben a forgalommal négysávos autópályán, még akkor is neked van igazad! Simán lehúzódnak a kocsik, és még bocsánatot is kérnek, hogy amerre te menni szerettél volna, azt egy autópálya épp keresztezi.

Mindenesetre vannak ellentmondásos képek, pl. amikor egy meglehetősen jól szituált üzletember a 20.000 Eurós öltönyében nyöszörög egy kb. 30 éves rozsdás vasparipán, vagy amikor valaki egy gurulós bőröndöt húz magával biciklizés közben…